Egy nagyon vastag takarót borít rám. Rettentően cikis ez mindkettőnknek.

 - Azt hittem, minden Japán szereti a szado-t. - néz rám. Kivörösödött az arca, és meg sem törölközött, úgy vette fel azt a kurva ingjét, és a kurva boxerét és a mégkurvább ronda, barna gatyáját, ami szarul néz ki rajta, és még ettől is hányingerem lett, nem csak a seggem fájdalmától, és a tudattól, hogy jutott eszébe előbb, hogy boxerben keféljen meg!

 - Ez nem szado, te beteg állat! Add oda a ruháim végre, hogy elmehessek!

Mert még a szemüvegem is elvette. A pulóveremmel, és a kis bugyikámmal együtt.

 - Már elmentél. Bele a tenyerembe.

 - Elmebeteg emberrabló, megöllek! Esküszöm, amint látni foglak, kitépem az aranyerem, ami miattad lesz, és azzal foglak felakasztani!

Erre elneveti magát. Milyen pszichopatához kerültem el, halálra akartam fagyni, mi vezérelt engem arra, hogy elrabolhasson? Mert ez az, nem? Elcsábított, és megerőszakolt, ez emberrablás, és testi erőszak nem?

 - Azt hittem színészkedsz…!

Ez arra ösztönöz, hogy megint sírjak! – Hé…

 - Legalább gumit húztál volna te buzi!

Félig nyitva vannak az ablakok, de a rolót résesre húzták fel csak. Kell fel a nap, érzem a levegőből, és egy kevés beáramló porcsillámból, meg napfénymorzsából.

Lekapcsolta a villanyt, hogy aludjak. Na ne nevettess!

A férfi már bekötötte a bal mutató-, középső, és gyűrűsujját, amit szétharaptam. Nem érdekel. Belesimulok a vizes, kócos hajammal, nedves testemmel a melegbe, és összeszorítom a remegő térdeim. A szemüvegem, amit imádok, félrerakta valahova, ezért minimum hajszálerenként fogom kivéreztetni. Egyszer. Ha megtalálom a hangom.

Már nem vagyok annyira részeg, már csak a fejfájás maradt. Három órát bőgtem végül, rohadtul szánalmas dolog ezt egy vadidegen előtt lenyomni. Mindenfélét elmondtam, pontosan nem emlékszem, miket.

 - Semmi gond… - seggel le, Yuki módin, a földre, messze mellém. 

Figyelem, amit tudok. Széles, finom inget visel és szűk nadrágot. Bőrigázott. Megérdemli! Nagyon erős lehet… Félelmetesen nagydarab. Megrándulok, ráz a hideg. Milyen nyominger vagyok, cseszd meg! Rávillogok, mint egy elcseszett jelzőlámpa.

 - Semmi gond? - sikítok fel. - Semmi gond!? Az én felelősségem is! Nyomorodjál meg! Mocskos buzeráns! Fáj a seggem!

 - Gyerekes voltam… - felhúzott térdeit (így képzelem el, ahogy ülhet), szétvetve támasztja ki a karjaival, és nagyon drága cigarettát szívhat. Ez utóbbit érzem. És illatos. Messze nem olyan, mint az enyém, pedig én sem vagyok szegény. - Nem illet volna kihasználnom, hogy részeg vagy - vár egy kicsit -, de azt hittem, csak egy kivert kurva mászkálhat pulóverben, tél közepén. Izgatóak a lábaid!

Végigbasz a simaideg.

 - Nem adom a lábaim! Sem a seggem! Sem a farkam! Perverz! - bújok be a takaró alá, látni sem akarom. Rázkódnak a vállaim, a térdeim még erősebben. - Buzi! Buzeráns!

 - Hogy mondják japánul, hogy sajnálom?

Előkerül a fejem, és felhúzott orral fújok rá.

 - Sajnálom…

 - Sajnálom! 

Azt mondta, hasonlítok arra a Yukira, aki tetszik neki a TV-ből. Álmában sem akarta az igazit megerőszakolni, sem engem soha… 

Ezzel nem vigasztaltál meg Frank!

...

Nem jutottam el a próbára, abba a nyomorult csarnokba, a nyomorult többiekkel, nem tudok semmit, csak félek. Olyan nyugodt, mintha vasalóval tolná el a ráncait. Részeg voltam, pulóverben mászkáltam, és most köhögök, mint a franc. Cigi! Cigizni akarok... Közeledni akar hozzám, de elütöm, a már így is sebes arca újabb vágásokkal büszkélkedhet!

 - Jól van! - védekezik. - Hozok fel reggelit. Ne fuss el, meztelen vagy, és még ellopják a lábaid…

 - Baszd meg! - sikítok. Csönd, hiszen elment már. Régóta. Nem telik az idő körülöttem. - Amúgy… te ki a tüdőrák vagy?

Meg akarok mozdulni, magamra tekerni valamit, és elhúzni, de megbénultam. Vastag ujjakat fogják a torkom, és lila hajszálakat érzek a számba. Olyan dühös voltam, hogy a fogaimmal téptem a haját. Azt hiszem sikítottam. Előtte, utána, közben. Szánalmas ember. Elment? 

Kinyújtom a nyakam, majd óvatos mozdulattal kezdem csúsztatni a lábaim. Az egyik lekerül a szőnyegre, majd a másik is, de majdnem felborulok a fájdalommal! Gyerünk! Pillanatok múlva visszajön, és akkor eszébe jut, hogy mire valóak a lapátkezek!

Ütni...

Először is megkeresem a szemüvegem, hogy majd lássak is, ne csak a homályos foltokba basszam be a fejem.

Takaróba csavarva dugom ki a fejem a szobaajtón. Odakint már nincs olyan sötét, már nem esnek le rolók, elzárva minden látást. Szinte megvakulok.

Átesek a küszöbön, és hangos borulással kerülök ki a másik szobába. Drága szőnyeg fehér rojtjai cirógatják a képem. Olyan büdös eleganciát érzek, ami szimplán kiveri a frászt bennem! Felugrom, hogy szemközön szúrjam őt, de csak a világos semmit látom Ő helyette. Hát, nem az a berendezkedős fajta, de az a nagy tévé a falon, nagyon vonzó. Leszarom.

Fázom.

Eljutok az ablakig, és ordítva hőkölök hátra azonnal is, le a földre, fehér ujjaim a takarómba marva. Mondjuk, honnét nem gondoltam, hogy valami büdös drága hotelbe viszi az aktuális kurvát, nem magához?

Már tegnap gyanús volt a portás, a szobakulcs, meg a sok szám a liftben. Pánikszerűen kapkodom a levegőt, és leszorítom a szemeim. 

Eszembe jut, tegnap, úgy keveredtünk a fürdőbe, hogy a teraszra kihívott- aztán rohamot kaptam, és fürdő. Mindig elfelejtem, mit csináljak, ha hírtelen megijedek, pedig valamit tanítottak erre, de újra, máris érzem derékszögben zuhanni az épület. Amerikában különösen parázok a magas épületektől. Előre hajtom a fejem, és számolok. Bármit, törtszámokat adok össze épp, amikor karokat érzek. Elcsapom magamtól, ennek eredményeképpen, lemeztelenedek.

 - Takarodj, és adj egy ruhát! - reagálok.

 - Nem értem… - guggol elém.

 - Adj valami ruhát! Ne bámuld a farkam, menj innen! - vágom utána a levegőt. - Undorító, ha egy pasi pasikat bámul! Szemét! Tűnj már el! - megmozdul, akkora léptekkel, hogy alig tudom a sajátommá avatott torinói leplemmel utolérni; de egyáltalán miért megyek ez után?

Aztán megbotolhattam egy szőnyegrojtban a nagylábujjaimmal (ajh de puha ez a szőnyeg!), mert valamikor megálltam, és most állok a szoba közepén, mint egy hülye, lehetőleg egy irányba a fejemmel, és tudom, ha megint az ablak irányába kerülök, elájulok. 

Itt meg szinte minden ablak.

Ja, meg valaki megérkezett az új nem barátomhoz, az Én bátyám!, most már tényleg agyfaszt kapok! 

Egyszerűen beragyog, mintha egy csak úgy idepottyant téridőkapun át, egy másik külvilágról idenyíló ablakon lépett volna be; kezdem magam egy ZS kategóriás sci-fi pornóban érezni magam…

Neki is hatalmasak a vállai, de kicsit alacsonyabb nálam. Mi van? Hogy kerül ez ide? Kinyújtom a mutatóujjam.

 - Magyarázd! - kérem rá, de Ő kettesben hagy minket, azon az ajtón, ami az előbb egy túlvilági ablak volt. Hogy tud egy tank, így suhanni?

 - A csávó megkérdezte a testvéred vagyok-e, csak a semmiből, szimplán besétált a hotelünkbe. Mondtam, hogy igen, és épp keresnélek.

Remeg az arcom? Hány emberrel játszhatta ezt el? Bár összetévesztett saját magammal, szóval a férfi a rajongóm, ha lehet egy ekkora testet annak hívni, nem lehetett nehéz megtalálnia, melyik hotelban lakunk. Mindenki tudja, melyik hotelban lakunk, csak épp ÉN nem tudom, melyikben élek!

Inkább óvatosan bebábozódok a takarómba.

 - Bántott? - kérdi a testvérem, az ujjai közé fogja az arcom. Elidőzök a vagány, színes haján. Tizenhúsz volt, én meg 15, amikor befestette először, mert megunta, hogy a szőke hajam miatt bántanak. Miért gondolok épp most erre?

 - Nem! - de! De én meg is fertőztem a HIV-el, úgy hogy mindenkinek rossz, hiába akarom azt mondani, hogy megerőszakolt, és verd szét a fejét. Végül a bátyámnak csak kivastagodnak az erek a nyakába. - Nem nyúlsz hozzá, én koncom. - ragyogok bele vissza a pofájába, a sajátos szemvakítós belépője után!

 - Hé! Ruha! - váltok át angolra, mert hallom, hogy zajos vendéglátóm visszaosont egy szekrénnyel a testébe zárva.

Olyan fogású ruhákat kapok, hogy nem köpök szavakat. Ebbe hímezték, hogy Dolce & Gabanna? Én életembe nem láttam, csak címkéket, de azokat sem a ruháimban. De ettől még szar az ízlésed barátom, szerencséd, hogy öreganyád segítette a kezed, és nekem jó anyagot adtál!

- Ne zavartassátok magatokat. - Micsoda? Miről beszélsz? Bátyám felé forgok, aki megzavarja a feltünő vörösödésem, a hónom alá csapom a kölcsön kapott, hozzám képest sátor méreteket, és a markomba szorítom a gigáját.

- Drága vérem, sáros vérem - köhögni kezdi a marhaságát fulladva. - Amúgy, egy bizonyos úr keres. Alacsony, szegecses hajú, meg a megszólalásig hasonlít Pinheadre! Talán ismered…

 - Fogalmam sincs. - Elengedem őt. Ledobom őt (alacsonyabb!). Nincs különbség az agyamban.

 - Azt üzeni, szeretné, ha esetleg mindketten fellépnénk, és esetleg bejárnánk próbálni, meg ilyenek.

 - Mondd meg neki, hogy szorítok helyet a határidőnaplómban, a természetanyánkkal való tárgyalásom, és a nyúl közé, aki mindig siet, talán befér egy randira, Kansas cityben!

Nevet, pedig nem vicces. A buzi is nevet, pedig Ő nem érti! Ő miért van még itt egyáltalán, az nem érdekel, hogy Ő fizeti a szobát, meg ilyenek!

Ja, csak átnyújt egy cigit a vállam felett, drága bátyámnak, aki azonnal veszi is, a dohányt persze, nem a lapot. Jó mélyre letüdőzi, és hosszan kiereszti a füstjét. Ismét a vállam felett. Mi ez a kurva indián kommunikáció rajtam keresztül!

 - Ja, és Anko üzeni, hogy „meg foglak fojtani titeket az aranyhalam akváriumában!”.

Nem érdekel! Aztán valami kajaszagot kezdek érezni, és előkerülnek tányérok a magasságos egekből, lepakolja a Férfi a bőrgarnitúra előtti üvegasztalra. Ilyen lassan telik az idő? Odakúszunk, és ijedten belemeredünk, de nem rémülünk halálra, ezért állat módra esek neki, néha megkínálva a bátyám is.

 - Sajnálom ezt a vackot, Yuki - félrenyelek, a puszta hangja olyan, mint nekem orgazmuskor. - De a legtöbb főztöm leginkább Csernobilra hasonlít sötétben. - Ponttá vállnak a szemei, figyelem, nekem tészta lóg ki a számból. Ja, ezért rendeltél pusztán ízre száz dolláros reggeli-ebédet nekem?! - Elmehetsz lefürdeni, ha gondolod…

 - Nem baszol meg mégegyszer!…

Felülök a WC-re. Tiszta hisztis tinilány voltam az előbb. De még mindig olyan intenzíven reszket minden tagom, ha a tegnapi-ma hajnali eszembe jut. Találtam egy fekete nyakkendőt és épp azt fűzöm a nyakam köré. Kimerevednek a szemeim, ahogy megszorítom a végénél, a görcs rászorul. Levegőhiányt, mámort akarok érezni, ahogy megbódít a szédülés, és elfogy a levegő az agyamból. Kellemes bizsergető zsibbadást a tagjaimba. Az ember nem tudja manuálisan megfojtani magát. Előbb ájul el. De jó érzés, szentségesen jó, bassza meg! Felnézek, és újra-és újra elborít egyfajta szédülés, annyiszor, hogy a végén öklendezek, mint aki hányna. A zuhanyzót kellene becélozni, de egyszerűen nem bírom megközelíteni, már a puszta próbálkozástól is rángatni kezdem a nyakkendőjét a torkomon. Végül nagy nehezen eljutok odáig, hogy különösebb ordítás nélkül engedjem meg a zuhanyt.

Már vagy fél órája ültem a hideg víz alatt, mikor kiszedett a bátyám. Reszketek a karjaiban, és kurva ideges vagyok.

 - Kibilincseltem a barátod, az ágyához, csak hogy tudja, mi a szokás mifelénk! Érdekes alak, nem ellenkezett… - Milyen bilincs, honnan szerzett ez bilincset?

 - Miről beszélsz? - érdeklődőm csak úgy, belesimulva a mellkasába, csak úgy.

 - A hab legyen veled drága öcsém, de inkább kötéllel kellett volna sonkát kötni! – és megint a hülyeség. Mint egy szándékos skizofrén, úgy beszél nekem.

Mérges vagyok… - Gyere, már szóltam merre vagy!

 - Meztelen vagyok ember!

 - He-he, hát kaptál tiszta ruhát Hamupipőke! Nem úszod meg te sem, hogy elszaladgálsz a cipellőiddel együtt! – belegúnyolja az egóm a téridőbe, és rám húzza a meleg, meleg ruháit.

...

Nem akartam bántani. Undorodom tőle, a puszta gondolatától, a hangja mégis kavarog a fülembe. Ezért bedugom őket füldugóval, máris csöndesebb. Azt az embert soha többé nem akarom látni! Alig bírok állni... A térdeim beszartak!

Minden meleg egyforma állat!

Bemegyünk a nagycsarnokba, ledobom magam az egyik székre, és várom a tornádóként idegbetegen a torkomnak ugró, idegbeteg Ankot, de úgy látszik ő szabadságolta magát, és átadta a pihenést az élvezeteknek. Hangok a WC felől, csak erős idegzetűeknek.

Tompa ah… Sok tompa ah… Ha gyereket csinál a mostohahúgomnak, aki a ruháim varja emberire, feltolom a seggébe a széklábat!

Cigizek.

A bátyám közben belemászik az egyik kozmetikus ölébe, és nyájas hangon sminkigazítást kér. A nő olvad. Minden nedves… Elnyomom a cigit, és lehúzom a második söröm, a negyedik kávém után. Hosszas nemtörténés után beleásítok a tükörbe, és integetni kezdek, hogy igazán történhetne valami. Ez valami büntetés lehet. Végül megcsinálom magamnak az álarcot, ott hagyok minden elmebeteg szerelmest, és felmászok a színpadra, tök egyedül. Szeretem a családom!

Leülök az üres térben, és nézem a felhúzott térdeim a sötétben. Hintáztatom a hajam a testemmel, a fenekemen lökve magam. Hiányzik valami. Bármi, ami több annál, ami most van. Szeretnék úgy létezni, hogy nem kapok pofonokat.

Visszaütök!

Engem nem érdekel!

Még ma visszamegyek hozzá, és elverem, mit képzel magáról, belecsalogat a mézes bödönbe kedvességgel? Rám nem hat! Csak egy ember, a kibaszott emberek között! Felordítok. Be kéne énekelni a hangom, de nincs hangom, otthagytam... 

A seggem fáj, a zsibbadás maradt, de ez nem a rossz, a kellemetlen, amit rühellek!

Már alig emlékszem rá, arra a rosszra. 

Akkor más volt. Akkor a hajszálereim mentén szakadtam szét a fájdalomtól. Hátradőlök, minden szőkehajas.

De nem akartam megfertőzni, mindent akartam, csak azt nem! Nem vagyok betegséget terjesztő, hülye homokos, aki képtelen odafigyelni, ha én dugok, biztonságosan dugok, olyan részegen is, mint a föld! Nem vagyok idióta. Mindenki más az, de én nem!

Végigkarmolom a földet a körmeimmel. Egy nőt akarok, hatalmas mellekkel, aki átmelegít. De a nők hülyék, nem bírom őket. A nők rajonganak értem, azt pedig gyűlölöm!

Cöh~ Nem bánnám, ha beszarna az idő, és egyedül maradnék ebben a kibaszott sötétben, inkább ez a kibaszott sötét, mint a hangja. Bedugott fülekkel és tisztán zúgnak a sóhajai. Futnom kellene, talán megnyugszom.

...

Elkezdődik a koncert, már benyomták a páragépeket, és a bő fehér bőrkabátban is szétfagyok. A hajam csillogó porral van befújva, én vagyok a csillám póni, de ez kurvára mindegy. Összekoccannak a fogaim. Teljesen máshol jár az eszem, a női sikolyok csak ingerelnek. Elkezdődik az intró, és a hat féle reflektorfény kiégeti a retináim. Hullámzó embertömeg, testek öntudatlanul, drótokon, amik majd egyszer meg fognak feszülni, és darabokra vágják őket! A basszus felidézi a hangját, és előre kell görnyednem. Eltűnik a köd, és csak a fényekben hintázó nevető testem látszik, meg a szálló szőke hajszálak. Minden megáll, mint az idő, csak a sötét, és a magány hiányzik. Minden, amit szeretnék. Ott hagytuk őt! Térdre esek, és nevetek, úgy ráz a nevetés, hogy még a könnyeim is kicsordulnak. A csöndben ordításként hangzik inkább, már én sem tudom, pontosan mi akar lenni…

Azt hiszem, lázas vagyok.

Ott hagytuk őt, az ágyhoz bilincselve…