1

【Ｙｕｋｉ　ｎａｐｌóｊａ．　Ａｚ　íｒó　ｔöｋ　őｓｚｉｎｔｅ，　ａ　ｎｅｖｅｋ　ｅｒｅｄｅｔｉｅｋ，　éｓ　ｅｚ，　ｃｓａｋ　ａ　ｈａｌáｌｏｍｋｏｒ　ｋｅｒüｌｈｅｔ　ｆｏｒｇａｌｏｍｂａ．

Ｖａｇｙｉｓ　ｈａｍａｒｏｓａｎ．】

Metsző hideg, az a gyomorig karmoló, belet lefagyasztó, sálas, nagykabátos, taknyos hideg. Miért utálom ennyire a kibaszott telet, ha mindig kimegyek bele, menekülök a melegből, ha mindig ezt választom? Tök egyszerű. Mert...
Lámpafények haldokló árnyékai napoznak az este odaképzelt szivárványos aurájában, azt hiszem, fázok. Talán nem egy szál pulcsiban kellene kijárnom.
Nemde, Yuki?
Nemde.

Beseggelek egy hintába, és magasra lököm, olyan dühös vagyok, hogy magamat lennék képes kireptetni a francba, bele a holdba, aztán haza telefonálnék E.T.-nek, szigorúan a rokonaim számlájára. Ha nem lenne ez a buzi gravitáció, kibasznám magam a kibaszott űrbe, hogy aztán ott lebegjek! Mert van ez a szar, amit életnek hívnak, és benne élek, sajnos nem egyedül!
Előre-hátra röppenek, jó érzés magamból kiordítani a gondolataim. Ha ez nem lenne elég átlagos, hírtelen megjelenik az este kirajzolódásában egy pár lila hajtincs, szinte az arcomban. Megállok, jóformán sarokkal a homokba taposva, mert majdnem felkenődtem erre a furcsa fára- és a láncon csüngve, mint egy piroskeretes-szemüveges lajhár, ráoptikázok. Az arca sötét, a hajtincsei világító lilák, az ajkai kibaszott vörösek. Milyen szép nő...
- Elkenődött a sminked! - mondja angollal.
Oh. Tudom. Ilyen dolog a sírás...
Nyikorog a vas. Mit akarsz? Ahogy lefele csúsznak a szemeim, ijedten hőkölök hátrébb, ahogy tudok, hiába a nagy test, a felismerés csak akkor ért, mikor a gatyája is szemet szúrt nekem, teljes valójában férfi egyedhez volt szerencsém.
- Jól vagy? - közeledik, távolodik, ahogy lendülni akarnák az arcába, hátha egy jól irányzott célzással messzire rúgom magamtól ezt a sötétből tökre ki nem vehető pasit.
- Természetesen, nem...! - fröcskölök rá egy jó adagot a nyálamból, de ez sem veszi kedvét.
Karomba törlöm az arcom, röptében, majdnem aztán a betonba a taknyom.
Nincs is sminkem... Nem tudom, hogy kerültem ide, de valahol nem érdekel. Vizes vagyok, szagos, mintha lehánytak volna részegen, és baromira fázok. Tényleg... pedig kurvára nem esik.
Ajkai mosolyra húzódnak. - Más vagy.
- Tessék?
- Akarlak... Olyan buta vagy és szánalmas...
Rám ugrik, együtt esünk hátra a földre, fejbe is bassza a reppenő hinta, beleakadnak a lábai, de a kemény vállak a földre szorítanak engem. Elborul az arcom, és beleordítok a szájába, de mintha egy szúnyog lennék, akkora vállak döngöltek az egómba, amekkorák az enyéim mínusz kétszer. Pedig én is vállas vagyok. A lila hajszálak meredten néznek, én meredten nézek. Nyikorgok, nyekergek, nyökörgök a hintával együtt. Mosolyog. - Nem bántalak!

Nem bántjuk Yukit...

...

Egy nagyon vastag takarót borít rám. Rettentően cikis ez mindkettőnknek.
- Azt hittem, minden Japán szereti a szado-t. - néz rám. Kivörösödött az arca, és meg sem törölközött, úgy vette fel azt a kurva ingjét, és a kurva boxerét és a mégkurvább ronda, barna gatyáját, ami szarul néz ki rajta, és még ettől is hányingerem lett, nem csak a seggem fájdalmától, és a tudattól, hogy jutott eszébe előbb, hogy boxerben keféljen meg!
- Ez nem szado, te beteg állat! Add oda a ruháim végre, hogy elmehessek!
Mert még a szemüvegem is elvette. A pulóveremmel, és a kis bugyikámmal együtt.
- Már elmentél. Bele a tenyerembe.
- Elmebeteg emberrabló, megöllek! Esküszöm, amint látni foglak, kitépem az aranyerem, ami miattad lesz, és azzal foglak felakasztani!
Erre elneveti magát. Milyen pszichopatához kerültem el, halálra akartam fagyni, mi vezérelt engem arra, hogy elrabolhasson? Mert ez az, nem? Elcsábított, és megerőszakolt, ez emberrablás, és testi erőszak nem?
- Azt hittem színészkedsz...!
Ez arra ösztönöz, hogy megint sírjak! – Hé...
- Legalább gumit húztál volna te buzi!

Félig nyitva vannak az ablakok, de a rolót résesre húzták fel csak. Kell fel a nap, érzem a levegőből, és egy kevés beáramló porcsillámból, meg napfénymorzsából.
Lekapcsolta a villanyt, hogy aludjak. Na ne nevettess!
A férfi már bekötötte a bal mutató-, középső, és gyűrűsujját, amit szétharaptam. Nem érdekel. Belesimulok a vizes, kócos hajammal, nedves testemmel a melegbe, és összeszorítom a remegő térdeim. A szemüvegem, amit imádok, félrerakta valahova, ezért minimum hajszálerenként fogom kivéreztetni. Egyszer. Ha megtalálom a hangom.
Már nem vagyok annyira részeg, már csak a fejfájás maradt. Három órát bőgtem végül, rohadtul szánalmas dolog ezt egy vadidegen előtt lenyomni. Mindenfélét elmondtam, pontosan nem emlékszem, miket.
- Semmi gond... - seggel le, Yuki módin, a földre, messze mellém. 
Figyelem, amit tudok. Széles, finom inget visel és szűk nadrágot. Bőrigázott. Megérdemli! Nagyon erős lehet... Félelmetesen nagydarab. Megrándulok, ráz a hideg. Milyen nyominger vagyok, cseszd meg! Rávillogok, mint egy elcseszett jelzőlámpa.
- Semmi gond? - sikítok fel. - Semmi gond!? Az én felelősségem is! Nyomorodjál meg! Mocskos buzeráns! Fáj a seggem!
- Gyerekes voltam... - felhúzott térdeit (így képzelem el, ahogy ülhet), szétvetve támasztja ki a karjaival, és nagyon drága cigarettát szívhat. Ez utóbbit érzem. És illatos. Messze nem olyan, mint az enyém, pedig én sem vagyok szegény. - Nem illet volna kihasználnom, hogy részeg vagy, de azt hittem, csak egy kivert kurva mászkálhat pulóverben, tél közepén. Izgatóak a lábaid!
Végigbasz a simaideg.
- Nem adom a lábaim! Sem a seggem! Sem a farkam! Pedofil! - bújok be a takaró alá, látni sem akarom. Rázkódnak a vállaim, a térdeim még erősebben. - Buzi! Buzeráns!
- Hogy mondják japánul, hogy sajnálom?
Előkerül a fejem, és felhúzott orral fújok rá.
- Sajnálom...
- Sajnálom!

Azt mondta, hasonlítok arra a Yukira, aki tetszik neki a TV-ből. Álmában sem akarta az igazit megerőszakolni. Sem engem. Ezzel nem vigasztaltál meg Frank!

...

Nem akartam bántani. Undorodom tőle, a puszta gondolatától, a hangja mégis kavarog a fülembe. Ezért bedugom őket füldugóval, máris csöndesebb. Azt az embert soha többé nem akarom látni! Alig bírok állni... A térdeim beszartak!
Minden meleg egyforma állat!

Bemegyünk a nagycsarnokba, ledobom magam az egyik székre, és várom a tornádóként idegbetegen a torkomnak ugró, idegbeteg Ankot, de úgy látszik ő szabadságolta magát, és átadta a pihenést az élvezeteknek. Hangok a WC felől, csak erős idegzetűeknek.
Tompa ah... Sok tompa ah... Ha gyereket basz a mostohahúgomnak, aki a ruháim varja emberire, feltolom a seggébe a széklábat!
Cigizek.
A bátyám közben belemászik az egyik kozmetikus ölébe, és nyájas hangon sminkigazítást kér. A nő olvad. Minden nedves... Elnyomom a cigit, és lehúzom a második söröm, a negyedik kávém után. Hosszas nemtörténés után beleásítok a tükörbe, és integetni kezdek, hogy igazán történhetne valami. Ez valami büntetés lehet. Végül megcsinálom magamnak az álarcot, ott hagyok minden elmebeteg szerelmest, és felmászok a színpadra, tök egyedül. Szeretem a családom!

Leülök az üres térben, és nézem a felhúzott térdeim a sötétben. Hintáztatom a hajam a testemmel, a fenekemen lökve magam. Hiányzik valami. Bármi, ami több annál, ami most van. Szeretnék úgy létezni, hogy nem kapok pofonokat.
Visszaütök!
Engem nem érdekel!
Még ma visszamegyek hozzá, és elverem, mit képzel magáról, belecsalogat a mézes bödönbe kedvességgel? Rám nem hat! Csak egy kibaszott ember, a kibaszott emberek között! Felordítok. Be kéne énekelni a hangom, de nincs hangom, otthagytam... 
A seggem fáj, a zsibbadás maradt, de ez nem a rossz, a kellemetlen, amit rühellek!
Már alig emlékszem rá, arra a rosszra. 
Akkor más volt. Akkor a hajszálereim mentén szakadtam szét a fájdalomtól. Hátradőlök, minden szőkehajas.
De nem akartam megfertőzni, mindent akartam, csak azt nem! Nem vagyok betegséget terjesztő, hülye homokos, aki képtelen odafigyelni, ha én dugok, biztonságosan dugok, olyan részegen is, mint a föld! Nem vagyok idióta. Mindenki más az, de én nem!
Végigkarmolom a földet a körmeimmel. Egy nőt akarok, hatalmas mellekkel, aki átmelegít. De a nők hülyék, nem bírom őket. A nők rajonganak értem, azt pedig gyűlölöm!
Cöh~ Nem bánnám, ha beszarna az idő, és egyedül maradnék ebben a kibaszott sötétben, inkább ez a kibaszott sötét, mint a hangja. Bedugott fülekkel és tisztán zúgnak a sóhajai. Futnom kellene, talán megnyugszom.

...

Elkezdődik a koncert, már benyomták a páragépeket, és a bő fehér bőrkabátban is szétfagyok. A hajam csillogó porral van befújva, én vagyok a csillám póni, de ez kurvára mindegy. Összekoccannak a fogaim. Teljesen máshol jár az eszem, a női sikolyok csak ingerelnek. Elkezdődik az intró, és a hat féle reflektorfény kiégeti a retináim. Hullámzó embertömeg, testek öntudatlanul, drótokon, amik majd egyszer meg fognak feszülni, és darabokra vágják őket! A basszus felidézi a hangját, és előre kell görnyednem. Eltűnik a köd, és csak a fényekben hintázó nevető testem látszik, meg a szálló szőke hajszálak. Minden megáll, mint az idő, csak a sötét, és a magány hiányzik. Minden, amit szeretnék. Ott hagytuk őt! Térdre esek, és nevetek, úgy ráz a nevetés, hogy még a könnyeim is kicsordulnak. A csöndben ordításként hangzik inkább, már én sem tudom, pontosan mi akar lenni...
Azt hiszem, lázas vagyok.